Pár napja megpillantottam az első kanadai sütőtököket egy bolt előtti zöldéges kirakatban. Aznap elképesztően meleg volt, az itteni viszonyokhoz képest kánikula, és mivel akkora már egy jó ideje sétáltam a tűző napon, magassarkúban, így átsuhant a fejemben a gondolat, hogy csak a homlokomról a szemembe csorgó izzadtságcsepp homályosítja el a látásomat és valójában egy halom sárgabarack próbálja meg őszi zöldségnek álcázni magát és ilyenformán magára vonzani a tekinteteket. Elmosolyodtam. „Jó kis trükk”-gondoltam, hiszen mennyivel meghökkentőbb egy sütőtök látványa a 30 fokos júliusi hőségben, mint egy sárgabaracké. Azt persze nem tudom, hogy egy sárgabaracknak vajon mi szüksége lenne egy szezont a fazonra cserélő cselre, bár, ha jobban belegondolok, az énmárka-építés és az önérvényesítés világában cseppet sem meglepő, hogy már a gyümölcsök is beállnak a sorba. Ki tudja, hogy milyen mutatószámok vagy jellegzetességek alapján mérik a teljesítményüket? Miután megállapítottam, hogy mégsem a szemembe csúszott izzadtságcsepp, mint inkább az egy órával ezelőtti állásinterjú homályosította el a látásmódomat, megálltam egy pár pillanatra, hogy újra szemügyre vegyem a kirakott árut. Megtöröltem a szemüveglencsémet, óvatosan kikísértem az izzadságcseppet a szememből és kissé hitetlenül meredtem a hatalmas ládákat megtöltő zöldségekre. „Hm. Ez tényleg sütőtök”- állapítottam meg. „Sütőtök, július elején.”

Sütőtök láttán valahogy felelevenednek bennem az őszi-téli érzések, egy esős délután, a kályha melege, az édes, sülő tök illata, amely megtölti a lakást vagy éppen a lépteink alatt megzörrenő elszáradt levelek hangja egy erdei séta során. Nyáron azonban nem szeretek a hidegebb hónapokról fantáziálni, inkább élvezem a lédús gyümölcsök és a roppanós zöldségek kavalkádját. Persze a képzavar gyorsan eloszlik bennem és nyugtázom, hogy a megilletődésem jogtalan, hiszen ma már nincs olyan élelmiszer, amihez ne lehetne minden évszakban így vagy úgy hozzájutni. A nagyobb bevásárlóközpontokban érezhető a leginkább a szezonalitás hiánya; áfonya, eper, málna, dinnye, vízízű paradicsomok hatalmas választékban kaphatók télen is.  Májusban pedig már elkezdik feltölteni a polcokat a legkülönbözőbb típusú és formájú, sajnos még illatmentes, kőkemény, jeges tapintású barackokkal, amelyek akár egy nap leforgása alatt is képesek „megérni” a konyhapulton.

Szerintem nagyszerű, hogy egész évben sokféle alapanyaghoz juthatunk hozzá, és talán nem is az elérhetőség az, ami a legfőbb szempont, ha az évszakhoz vagy éghajlathoz nem illő termésről van szó, hanem inkább a minőség és persze az ÍZ. Egy hatalmas, szivacsos, zamatmentes eper elfogyasztása ugyanis semmilyen élménnyel nem szolgál, márpedig én azt vallom, hogy az ételnek nem csak a tápértéke a fontos, ízélménynek is kell lennie. A szemünk itt bizony tévútra vihet minket, sok esetben kizárólag kóstolással érhető tetten a különbség.

A régen ismert szezonalitás kissé kikopóban van. Én szerencsés helyzetben nőttem fel, a nagyszülők kertjei mindig gazdag terméssel gondoskodtak rólunk, így élénken élnek bennem a szabadföldi ízek. Számomra mindig megvolt a varázsa annak, ahogy izgatottan vártuk az első májusi epret, a korai cseresznyét, láttuk beérni a málnát, a paradicsomot, paprikát, uborkát. Az utazások során kóstolt, helyben termett zöldségek és gyümölcsök is sokat formáltak az ízlelésemen. Egy marokkói utazás során például megtapasztaltam, hogy mi a különbség a fáról szedett, napon érett narancs és a szállítás közben „beérő” társa között. Leírhatatlan.

Alapjában véve figyelek arra, hogy az adott idény terményeiből készítsem a fogásokat, jobbnak látom a természet ritmusához való alkalmazkodást. Ha mégis valamilyen szezonon kívüli alapanyagot szeretnék bevetni, akkor legtöbbször fagyasztva vagy konzerv formájában állítom őket csatasorba. Tanulság nincs, mindenki járjon el kedve szerint, de talán érdemes szem előtt tartani, hogy a természet nem klikkre működik, nem kaphatunk meg tőle mindig mindent azonnal és sajnos az okozott károkat sem lehet egy újraindítással megoldani. Mindennek megvan a maga ideje, amikor a legjobb, legfinomabb. A kedves tánctanárunk szokta mondani: „alapvetően minden mozdulat lehetséges, legfeljebb nem lesz kellemes”.  Azt hiszem így van ez a szezonon kívüli termésekkel is. Természetesen minden kapható, de vajon finom is?

Így aztán sokszor eshetünk csapdába a régi szép idők és a modern sokszínűség között, hiszen hányan mondhatják el magukról, hogy még soha nem csábultak el a pazar külsővel csábító finomságok láttán? Én sajnos nem tartozom közéjük. Így aztán, amikor egy júniusi délutánon édesapám megemlítette, hogy a papáéknál bizony már érik a sárgabarack, azonnal rohantam, hogy a bevásárló listámra jól láthatóan felírjam, hogy „SÁRGABARACK”. Igen, csupa nagybetűvel. Néha ugyanis, hiába a lista, mégis el-elsiklok bizonyos tételek felett, és jelen esetben, mindenáron szerettem volna elkerülni ezt a lehetőséget. Tehát, lista kész, irány a bolt, áru beszerez, hazavisz. A következő pillanatban már buzgón téptem is szét a műanyag dobozt fedő hálót és nyúltam a narancsosan mosolygó barackok közé, türelmetlenül kutatva a legpuhább után. Végre. Találtam egyet. A csap alá tartva hanyagul leöblítettem, és hüvelykujjaimat belemélyesztve nyitottam szét a húsos finomságot. A magot lazán kikaptam, és már haraptam is az egyik barackfélbe. Vártam, hogy a barack íze átrepítsen téren és időn át oda, ahol az emlékektől oly édes kajszik karnyújtásnyira várakoznak arra, hogy érintésre a kezünkbe hulljanak. „Oh, de kár, ”- csúszott ki hangosan a számon. Ilyenkor még hiába a puha külső, a zamatos belső bizony várat magára. 

Így esett, hogy a fanyar barackok galette formájában találtak egy édesebb utat a tányérunkra. A galette a francia konyha nagyszerű találmánya, ha szabadon kéne fordítanom, azt mondanám, hogy „lusta pite”. Se formázás, se elősütés, csak nyújtás, töltés, felhajtás és sütés. Rusztikus, mégis nagyon látványos, egy nyári grillvacsora pazar befejezése lehet. Önmagában is mesés, de langyosan tálalva egy gombóc vanília fagyi társaságában 10 pontos finomság. Fagyi helyett mehet még mellé tejszínhab, jéghideg vaníliás-édes tejföl, vagy éppen pici cukorral, citromlével és citromhéjjal ízesített görög joghurt. Én most ez utóbbival tálaltam.

Az barackos ízre szüleim tökéletes sárgabaracklekvárjával erősítettem rá, a barackok édességét pedig némi barna és sima cukorral emeltem ki.

Sokféle galette tésztát kipróbáltam, de a legtöbbjük kissé keményre sült, nem, sajnos nem ropogósra, illetve az aljuk sokszor nyers maradt. Sokat kísérleteztem a tésztával és a sütési móddal is, számomra ez a mostani hozta meg az eddigi legtetszetősebb eredményt.

Igazán lélekmelegítő és remekül variálható sütemény. Ha például zserbós ízre vágyunk, a baracklekvárra szórjunk egy kevés cukorral és citromhéjjal elkevert diót, majd sütés után csurgassunk rá vékony csíkokban egy kevés olvasztott csokoládét. Szerintem a fagyit e változat mellől se spóroljuk el. El fogjuk vele kápráztatni a vendégeinket!

Sárgabarackos galette hozzávalók

Tésztához:

200 g sima liszt

150 g vaj

20 g kristálycukor (plusz egy kis extra a sütés előtti szóráshoz)

fél teáskanál só

50 g túró (extra krémes, már szinte tejföl, így akár tejföl is lehet)

2 evőkanál jeges víz

fél citrom reszelt héja

Töltelékhez:

350 g magozott sárgabarack

30 g világosbarna nádcukor vagy barnacukor

30 g sima kristálycukor

2 csapott evőkanál liszt vagy keményítő

2 evőkanál sárgabaracklekvár

Elkészítés

A lisztet tálba mérem és szétmorzsolom benne a jéghideg, kockákra vágott vajat.  Ezután hozzákeverem a többi hozzávalót és gyors mozdulatokkal összegyúrom a tésztát. Az sem baj, ha nem áll teljesen össze és kissé darabos marad, semmiképpen se dolgozzuk túl. Ráhalmozom egy fóliára, korongot formázok belőle, becsomagolom, és a hűtőbe teszem legalább fél órára, vagy a mélyhűtőbe 15 percre. A tészta természetesen robotgépben is elkészíthető.

Amíg a tészta összeáll a hűtőben elkészítem a tölteléket. A barackokat kimagozom, negyedelem, és a lekvár kivételével összeforgatom az összes többi hozzávalóval. Én szeretek a töltelékhez kétféle cukrot használni, mert jól áll a sárgabaracknak barna cukor karamelles íze, a sima cukor pedig az édesítésben erősebb. Természetesen a cukor mennyisége függ a barack érettségégétől és az egyéni ízlésünktől is.

A tésztát egy sütőpapíron kinyújtom kb. 25 cm átmérőjűre, majd a sütőpapírral együtt rögtön ráhelyezem egy tepsire. Erre azért van szükség, mert a galette a töltelék ráhelyezése után nem, vagy csak nagyon nehezen mozgatható. A tészta szélénél körben kb. 3-5 centit szabadon hagyok, és a közepét megkenem a baracklekvárral, majd ráhelyezem a sárgabarackokat szépen egymás után elrendezve. Ezt persze meg is lehet spórolni és rendszer nélkül, anyagul ráborítani a barackokat. Úgy is nagyon mutatós lesz. Ezek után a körben szabadon maradt tésztát egyszerűen visszahajtogatjuk a barackokra. A tészta felületét pici vízzel lekenjük, és kevés cukorral megszórjuk.

A galettet én a sütő alsó harmadában szoktam sütni, így az alja is biztosan átsül. 180 fok, légkeverés (vagy 200 fok alsó felső sütés) 35-40 perc alatt elkészül, de azért 30 perc eltelte után már figyeljünk rá. Ha úgy látjuk, hogy a teteje már szép és nem szeretnénk, hogy tovább barnuljon, az utolsó 10 percre átkapcsolhatjuk a sütőnket csak alsó sütési funkcióra. Amennyiben nincs ilyen lehetőség a sütőnkön, akkor lazán tegyünk egy alufóliát a galette tetejére és így süssük tovább.

Ha még fényesebb barackokat szeretnénk, akkor a sütés végén, a barackokból kisült szirupban megmártott ecsettel kenjük le a barackokat. De természetesen ez a lépés kihagyható.

 Ez a mennyiség étvágytól függően 4-6 főre elegendő.